A hám

A ló igába fogására szolgáló szerszám, amely a ló szűgyére fekvő részével, a szügyellővel vagy húzóval veszi át az állat erejét. Alkatrészei az említett szügyellő, a marszíj, a veseszíj vagy segédkötés, amely arra való, hogy a szügyellőt a kívánt helyen tartsa, amikor a ló „hámba dűl”, vagyis húz; és a két istráng vagy hámideg. A fejlettebb – bőrből készült – hámoknak a fentieken kívül kiegészítő elemei is vannak: a vállszíj vagy nyakszíj, a szügyellőpárta, a haslószíj, a hátszíj a két hámtáskával, a farhám, farmatring, a különböző sallangok, az izzasztóhámpárna, a kápakarikák a gyeplő vezetésére és a szügyellőn elöl a tartókarikák arra az esetre, ha a ló nem nyaklóval irányítja a kocsi rúdját. Egyszerűbb szerkezetűek a pendelyhám vagy kancahám és a kenderhám.Csikóhámnak is nevezik, mivel csikók betanítására is használták, mert könnyű volt, nem nyomta annyi helyen az állatot, az hamarabb megszokta és kárt nem tehetett benne. A kenderhám szerkezetileg azonos a pendely- vagy kancahámmal, de nem bőrszíjakból, hanem kenderzsinegből szőtt hevederekből állították össze. Hevederei jó tenyérnyi szélesek, és szügyellőjét kétsorosan vett hevederéből készítették. Hasonló módon készült marszíja vagy kápája is, valamint a szügyellőt tartó kötőszalag vagy hámszegély is, csak ez utóbbi keskenyebb szalagból. A kenderhám olcsósága miatt nagyon elterjedt volt. A hámot általában erős tehénbőrből készítik a szíjgyártók, de ismeretesek a házi cserzésű, ún. fehér sósbőrből készült kanca- vagy csikóhámok: a kenderhámot főként kötélverők (kötélgyártó) készítették, olykor maguk a gazdák is. – A hámok mind egy méretre készülnek egyazon vidék szükségletére, minthogy a lovak is nagyjából egyforma nagyok, a kisebb eltéréseket a hám alkatrészeinek a csatolgatásával lehet kiküszöbölni; beállítani a hámot. Nagyobb testű – pl. hidegvérű – lovakra váltába, azaz esetenként vett mérték után megrendelve készítettek hámot. – A hám a magyarságnál nagyon régi lószerszám. A ló igázására a magyarok mindig és kizárólagosan a szügyhámot használták. (A vállhám: a kumet nálunk újkori német eredetű, és csak nyugati városaink fuvarosai használják.) A szügyhám legszebb, legfejlettebb típusait a Kárpát-medencében találhatjuk. A környező népek É-on, D-en és Ny-on mind kumettal fogatolják lovaikat, noha a hám a 9. sz.-tól kezdve kimutatható Ny-Európa egyes vidékein is. – A hám első ábrázolása Kínából való, i.e. 150-ből, de hámhoz tartozó istrángot – ugyancsak Kínából – már i.e. a 3. sz.-ból ábrázolnak. Van olyan feltevés, amely szerint a hámot Közép-Ázsiában az altáji-törökök, esetleg a mongolok találták fel, és tőlük terjedt el Kínáig, Mandzsúriáig, Tibetig. Európába pedig – egyes vélemények szerint – a hunok hozták be, mások szerint az avarok, de az sincs kizárva, hogy a magyarok. A hám és annak neve Ny-Európában a 15–16. sz. folyamán – az akkor mutatkozó közlekedési racionalizálás során – a magyar kocsival együtt terjedt el, ill. vált általánosabban ismertté. Az előkerült prehisztorikus leletek, rajzok, ábrázolások mindenhonnan hírül adják meglétét, ahonnan a legrégibb ökörfogatokat és a kétrúdú talyigákat ismerjük. Az ókori civilizációk a lovat egy sajátságos nyakigával fogatolták, amelyben a lovak ún. kakasnyaktartással (magasra tartott fejjel) húztak. Legvalószínűbbnek látszik, hogy a kumet vagy vállhám az ókori civilizációk találmánya. Európában a rómaiak terjesztették el: D-Eurázsiába is alighanem a Mediterráneumból került el egészen Kínáig, Japánig, Ny-Európában és É-Eurázsiában pedig a germánok, ill. a szlávok révén vált ismeretessé. A kumet elterjedésének két nagy sávja között foglal helyet a szügyhámok elterjedésének sávja, amely a Kárpát-medencét is beleértve az eurázsiai füves puszták egész területét magában foglalja. Természetesen, mint minden nagyon régi eszköznél, a hámnál és a kumetnél is vannak átmeneti területek, beszüremkedések. (még: lófogatolás) – Irod. vagy Az előbbinek csak szügyellője, marszíja, veseszíja és esetleg hámtáskája van. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Lefebvre de Noettes, C.: L’Attelage le Cheval de Selle à travers les âges (I–II., Paris, 1931); Haundricourt, A.G.: Contribution à la Geographie et à l’Ethnologie de la voiture (La Revue de Géogr. Hum. et d’Ethnologie, No. I. Paris, 1948); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965); Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).